BHTCS főrendező szemmel

Ötszáz embernek örömet szerezni nem kis feladat, minden évben felmerül, hogy ez már sok, de szerencsére idén is felülkerekedett annak az érzésnek az emléke, amikor sok ember dicséri a túrát, hitetlenkedik, hogyan lehet ilyen kevés pénzből ilyen jó programot rendezni.

Pár éven keresztül magam is indulóként vettem részt: volt, hogy saját regnumi csapatunkkal barangoltunk még turista és tájfutó térképeket használva, kalauzoltam fiatalabbakat is a túrán, elértem többször szintidőn belül a még távolabbi csúcsokra is, majd 2018-ban segítettem be először Darvas Marcinak a rendezésben. Én mindig inkább a technikai dolgokért, azok megvalósításáért lelkesedtem, de közel áll szívemhez a tájfutás és a térképek világa – jelenleg is térinformatikusként dolgozom. Így megnyertem magamnak az újonnan kitalált Budai Hegység Közeli Csúcsainak – azaz azok variációinak megtervezését. Különösen nagy örömet okozott Marcival együtt új csúcsokat felfedezni – először a térképen, majd a gyors névadást követően, általában a túra hetének csütörtökén a valóságban is. Az elmúlt években nem kapkodtunk el semmit, december elején már mondogattuk, hogy neki kell állnunk a szervezésnek, ennek-annak, de a megvalósítás december végéig váratott magára. 

Idén Marci csip-csup indokokkal (minthogy megszületett Ágoston fia, elköltözött Nyíregyházára…) rám testálta a főrendezői titulust, melyet kissé vonakodva, de elfogadtam – természetesen úgy, hogy Marci biztosított online támogatásáról. Így feleségemmel, Zsuzskával együtt nagy terveket kovácsolva már hónapokkal a túra előtt belevágtunk az előkészítésbe: bőszen vásároltuk a hatósági áras cukrot, hogy megfelelő mennyiség álljon rendelkezésre január első hétvégéjére. December elején a többi ellátmányt is igyekeztünk beszerezni: a nagykátai piac által biztosított ukrán és egyéb édességek kínálata közt mazsoláztunk igen nagy sikerrel – a nappaliban már felhalmozva várták a mogyorók, csokik, piskóták, hogy éhes, fázó túrázók utolsó mentsvárai legyenek egy hideg éjszakán.

Közben Marci elkészítette és megrendelte a grafikai anyagokat, illetve azok materiális reprezentációit, tehát az okleveleket és a kitűzőket. Zsuzskával mi az ikeás szatyrok tartalmát próbáltuk felmérni – ezekben foglalt helyet az elmúlt évek során felhalmozódott pecsét-sereg, toll-kavalkád és egyéb hasznos és haszontalan eszközök tárháza. Könyörtelenül kiszórtuk a megkövült gyurmaragasztókat, a már kifogyott filceket és eltávolítottuk a rózsaszín shakert is. Szerveztünk egy találkozót a jövő nemzedékével – áthívtuk Gáspár Csongort és Cseh Domit, akik még nem tudták, mit vállaltak, mikor igent mondtak a következő évek főrendezői szerepére. Velük együtt találtuk ki az idei csúcsokat, ők pedig az újonnan kinézett tetőre el is zarándokoltak – ekkor derült ki, hogy azt a listáról le kell húznunk és keresnünk egy másikat. Ezen a találkozón próbáltuk összeszedni az összes teendőt, melyet a szervezőknek túra előtt kell megcsinálniuk – ennek jó eséllyel a felét leírnunk is sikerült, hogy könnyebb legyen 2024-ben.

Aztán ki nem találnátok, mi következett – a Karácsony. Ilyenkor az ember utolsó gondolata egy túra megszervezése, inkább a lelki feltöltődésre és a sütemény-halmokra koncentrál, így tettünk mi is. Aztán január elején jöttek a nagy izgalmak – honnan kerítünk még pontőröket? Az engedélyek? Az itinert is csak meg kéne csinálni… De haladjunk sorjában. 

Szerencsére az engedélyeztetés módját már elődeink kijárták, így nem sok időt, energiát igényel, de azért beszélnünk kellett telefonon az erdészet vezetőjével is, akitől a kulcsokat kapjuk az Ilona-lakhoz (a nagy visszatérő, egyik kedvenc csúcs) és a sorompóhoz. A pontőrök toborzása is igényelt néhány hívást, de végül összeállt a csapat – sőt, még utolsó pillanatban, szombat délelőtt is kaptunk felajánlást fél éjszakás rajt-cél segítségre. 

Nagy kérdés volt idén a rajt és cél helyszíne – sajnos sok intézmény, köztük az Öregiskola is hosszabb, téli álomra szenderült, a nyitást pedig csak január kilencedikére tűzték ki. Feltérképeztük, hogy Nagykovácsiban milyen lehetőségeink vannak ekkora embertömeg fogadására, de szerencsére a gondviselés velünk volt: Kemenes Gábor atya nagy szeretettel és támogatással újra befogadott minket a régi rajthelyszínre, a plébániára. Ezt talán 2018-ban nőttük ki, amikor az első BHKCS-t rendeztük és hirtelen megduplázódott a résztvevők száma. Gábor atya az utóbbi években nem tétlenkedett, így idén egy sokkal felszereltebb plébániára hívott minket – a kertben sátrat állítottunk, kaptunk üstházat, gázzsámolyt, padokat és maga az atya szerelte fel nekünk a világítást a sátorban, még a kerti csapot is működésre bírta. Ezúton is hálás köszönetünk, Gábor atya! Ezenfelül pedig nagykovácsiként Telek Tomi is bekapcsolódott a szervezésbe, így az Ilona-lakba szállítandó víz már kannákba töltve várt ránk, a kancsókkal, fazekakkal, fakanalakkal együtt összekészítve, illetve a sátorállításért is őt illeti köszönet. 

A többit pedig muszáj volt elengednünk – ez a legnehezebb, de ketté (vagy három-, esetleg négyfelé) szakadni mi sem tudunk, igyekeztünk kevésbé fájdalmas önkiszolgáló csúcsokkal kedveskedni a túrázóknak. Szerdán még tettünk egy gyors kört a kitűzőkért – ekkor már a harci járgánnyal, az UAZ-zal, csütörtökön pedig kerékpárral a nyomdába az oklevelekért, emléklapokért. 

Itt szúrnám közbe a személyes érzésemet a túrák szervezéséről, rendezéséről. Az természetes, hogy az ember kicsit önző – mi sem csinálnánk, ha nem élveznénk. Én is élvezem az elismerő szavakat, de még jobban élvezem, hogy meg tudok oldani rengeteg problémát és helyzetet. Ide tartozik az az apró öröm is, hogy ötszáznál is több lapot könnyebben nyomtattunk ki, mint tavaly, vagy hogy az autóból a két első ülés kiszerelése után sikerült elérni, hogy mindkét tankból szívja a benzint. Élveztem, hogy kijutottam a terepre, kivittem pontot, pontőröket, láttam az Ilona-laktól vagy a Meszes-hegyről a naplementét, belekóstoltam a finomságokba, aztán másnap délelőtt újra kint a hegyen vágtam a fát. Természetesen nem rajongok az alváshiányért, a sok kérdésért, melyre főrendezőként válaszolnom kell – de ezek összességében eltörpülnek a rengeteg pozitív élmény mellett.

Node vissza a történések folyásához: az előnevezést igyekszünk mindig kitolni a lehető legkésőbbi időpontig, így péntek délben (aztán persze mégiscsak egy órakor) zártuk az űrlapot. Eközben elkészítettem az itinereket, amelyekben – ha minden igaz – csak egy kisebb nyelvtani hiba maradt, illetve egy nagyobb baki, amit összesen két ember említett meg a rajtban – ti megszámoltátok, hány csúcs leírás található a 2023-as itinerekben? 9+1? Vagy 10+1? Ilyesmi mindig benne van a pakliban, ha az ember mellette rendelkezik egy főállással is, a túrát pedig csak kedvtelésből és elhivatottságból szervezi. Miután beérkezett az ötszáznál is több előnevezés, elkezdődhetett az itinerek gyártása – ennyi túrázónál már lehetetlen lenne a helyszínen egyenként kinyomtatni, így hála a körlevél-varázslónak, Marci már PDF-ben küldi el nekem a nyomtatandókat, ezzel péntek este 7 körül végeztem is, így indultam haza, hogy még egy utolsót aludjak. Közben Zsuzsi otthon készíti össze a cuccokat, nehogy valami kimaradjon, délelőtt még elugrott a papír-írószerbe az ezüstösen csillogó tollakért, az oklevelekért, és vásárolt az elektronikai alkatrész boltban egy kapcsolót és egy elemtartót. Mikor hazaértem, még tettünk egy gyors kört a boltba, teáért, szemeteszsákért, gyufáért és pár egyéb apróságért. A pénteki nap sem volt könnyű, jól esett megpihenni, de az izgalom miatt már nehezebben aludtam el.

Szombaton már fél hatkor csörgött az óra. Miután bootolt a rendszer, gyorsan nekiálltam a szétszedett karácsonyi képeslapnak egy új lehetőséget adni, hogy bebizonyítsa, még 2023-ban is érdemes volt legyártani. Forrasztottam rá egy nagyobb elemtartót, kicseréltem az eredeti mechanizmust egy kapcsolóra, majd mindezt beleépítettem az újabb műanyag ajándékdobozba – sajnos a régi papírdoboz, amibe szintén egy zenélő képeslap volt beragasztva, valamelyik korábbi évben szétázott. Miután befejeztem, még a maradék ikeás zsákot is bepakoltuk a kocsiba és indultunk Karelért, aki egész nap támaszt nyújtott a megpróbáltatásokhoz és segített mindenben, amiben csak tudott. Beugrottunk az irodába, pár oldalt még nyomtattunk, lamináltunk, majd egy nyomtatót a hónunk alá csapva elindultunk az Ilona-lak kulcsáért. Minden rendben is ment, egészen odáig, míg fel nem értünk a kis házikóhoz, ahol a meleg teát szürcsölhettétek: kiderült, hogy az erdészetnél átvett kulcscsomóból semmi sem nyitja a házat, valami félreértés történt. Egy darabig még feszegettük a kulcsokat, aztán elfogadva sorsunkat egy telefon és egy óra várakozás után megérkezett a megfelelő kulcs az Ilona-lakhoz. Ezután rögtön indultunk Nagykovácsiba, ahol már Góbor atya, Telek Tomi és csapata, illetve Csongor és Domi felállították a sátrat és csak a mi érkezésünkre vártak. Még egy körben felvittük a vizet és a teafőzéshez, osztáshoz szükséges eszközöket, aztán kezdődhetett a további előkészület a plébánián. Az Öregiskolához képest sokkal kevesebb rendezkedéssel járt a művelet, a padlóra sem kellett ragasztani fóliát (ami amúgyis felszakadt az első pár túrázó lába nyomán), az asztalokat csak éppen ki kellett tolni a terem szélére és máris elkészült a rajt-cél központ. Persze még nyomtattunk pár irányító táblát, hogy a kedves túrázók el ne tévedjenek idejekorán.

Pontőreink is elkezdtek megérkezni, akiknek Zsuzsi kiosztotta az édességeket, a pecséteket és útjukra bocsátotta őket a hideg budai éjszakába. Eközben Csongor és Domi már a terepet járta: kikerültek az önkiszolgáló pontok a Kutya-hegyre és a Meszes-hegyre, illetve a még távolabbi csúcsok is elfoglalták helyüket – némi külsős segítséggel, mivel egy év alatt nem sikerült visszaszerezni két csúcsra való pecsétet. Az előző évi túra után még pár napig eszünkben volt, aztán már csak az idei esemény előtti héten jutott újra eszünkbe, amikor leltáraztunk… Lényeg a lényeg, minimális csúszással, de még az Alsó-Zsíroshegy zenélő doboza is elfoglalta méltó helyét, így kicsit csökkent a nyomás, mi is átadtuk magunkat az éjszakának – a teafőzésnek, pizzaevésnek, érkeztetésnek és az egyéb apróságoknak, mint például a letört kerti csap helyzetének megoldásának.

Ez utóbbi esemény megér egy bekezdést külön is: Kemenes Gábor atyánál lelkesebb házigazdát nem is találhattunk volna, igyekezett mindenben megkönnyíteni a dolgunkat. Ezért amikor a kültéri teafőzésről esett szó, felajánlotta, hogy a meleg időre való tekintettel kinyithatjuk a kerti csapot. Ebbe persze mi is lelkesen beleegyeztünk, de kiderült, hogy valami még nem kerek a rendszerben, ezért Gábor atya elkezdte saját kezűleg rendbetenni a vízügyeket, így estére már nem kellett bentről hordanunk a vizet. Pár lábasnyit bele is öntöttem már az üstbe, amikor egy induló részéről tájékozódási kérdésre kellett felelnem, így Laci folytatta a meglehetősen nedves műveletet: talán két eresztés után kétségbeesetten kiabált, hogy csináljak valamit, mivel a csap megadta magát, letört, így több víz folyt a cipőjébe, mint a lábasba. Szerencsére hamar megtaláltam a főelzárót, illetve a kerti csapot külön elzárva az épületben továbbra is lehetett vizet vételezni, így egészen kis veszteséggel megúsztuk az incidenst.

Egy külső szemlélő ekkor már azt gondolhatná, hogy a megpróbáltatások véget értek, a túra rendben zajlott, de közel sem volt még vége. Az éjszaka viszonylag eseménytelenül telt, az oklevelek és kitűzők kiadásának örömteli feladata sem megterhelő, de igen nehéz kivárni a reggeli órákat… Akkor viszont újra beindul a pörgés: a pontőrök kezdenek telefonálni, hogy jöhetnek-e már, próbáltuk kitalálni miként tudjuk a legfájdalommentesebben lebontani az egész pályát. Ez persze nem könnyű az éjszakai alvás kihagyása után, de idén is sikerült összehozni: kitakarítottuk a plébániát, lebontottuk a sátrat, bepakoltunk a kocsiba, majd Csongorék keletre, mi pedig nyugatra vettük az irányt: a Kutya-hegy és Meszes-hegy beszedése után kitakarítottuk az Ilona-lakot, pótoltuk a fát (igen, még délelőtt favágáshoz is kellett erőt gyűjteni), aztán a Budakeszi Erdészetnél kidobva a kulcsot először Újpest, majd Nagykáta felé vettük az irányt. Megosztoztunk a maradék édességen is, aztán vasárnap este 6 órakor egy jó zuhany után az ágyba zuhantam.

De a túrának még ezzel sem volt vége – a következő napokra, hetekre maradt az elszámolás, pontőrökkel, a Pilisi Parkerdővel, az RMSE-vel. Nem a legkellemesebb feladatok, de kötelezőek. Ezeknek a heteknek a kötelező eleme a jövő évi túrán való elmélkedés: amikor eljut az ember a ‘sohatöbbet’-től a ‘jövőremégjobbatcsinálunk’-ig. Most következhetne a búcsú, mivel Marcival már tavaly beszéltünk arról, hogy átadjuk a főszervezői stafétát, Csongor és Domi okítását pedig idén elkezdtük, de úgy érzem, hogy bár arról a megtiszteltetésről szívesen lemondok, hogy a telefonszámom kikerüljön a honlapra, de jövőre is teljes erőbedobással állok a BHTCS mellé, ugyanúgy fogom főzni a teát, nyomtatni az itinert, bejárni a pályát, vagy akár pontőrködni, mint az elmúlt években.

Végezetül úgy érzem, hogy nem lenne teljes ez az iromány anélkül, hogy név szerint ne említenék meg mindenkit, aki idén is a pontokon állta a sarat, ködöt vagy a célban segített úrrá lenni a káoszon: Zsuszka, kedves feleségem, Csongor és Domi, a két leendő főszervező, Marci, a digitális háttérszál Nyíregyházáról, Góbor atya, a legjobb vendéglátó, Telek Tomi, a Nagykovácsi szál, Noé és Karel az Ilona-lak gazdái, Fairy a Tarnai-pihenő őre, Gitta és Laci a Nagy-kopasz védelmezői, Bambi, Ármin, Ádám (azaz a Pék-család), akiknek a feje nem volt fekete, de a Fekete-fejre kerültek, Árpi, aki a Vörös Kecskékkel is felvette a harcot (ő az egyik legkitartóbb pontőrünk az évek során), a mindenre felkészült Gabó a Jegenye-hegy vigyázója, János, aki a Fekete-hegyen osztotta a pecséteket, és végül, de nem utolsó sorban a rajtban és célban küzdő barátaink: Kriszta és Laci, akik nélkül nemhogy ilyen gyorsan nem lett volna eredmény, de talán soha nem készültünk volna el vele, Eszter, aki szintén hosszú évek óta visszajár segíteni nekünk, Ákos, aki az utolsó pillanatban jelentkezett, végignyomta a leghúzósabb órákat és a végén még a big money-t is összeszámolta!

Nos, így zajlik egy BHTCS – javasolták, hogy a végére írhatok könnyes búcsút, mert jövőre már nem én leszek a főszervező, de úgy gondolom, egy ilyen túrától nem lehet elbúcsúzni, így hát inkább azt írom, hogy jövőre találkozunk és készüljetek: 20 év egy túra történetében már hosszú idő, illő lesz méltó módon megünnepelnünk!

(Címlapkép: Szokol Dávid)